Aktuell
01.10.2007 - In memoriam: Ferenc Kornfeld
Vor einiger Zeit waren wir durch Recherchen im Internet auf die Biographie von Ferenc Kornfeld gestoßen. Aus uns vorliegenden Archivmaterialien wussten wir, dass er auch Häftling im Flößberger Außenlager war. Kurz bevor wir nun mit ihm Kontakt aufnehmen konnten, verstarb Ferenc Kornfeld im Juli diesen Jahres.
Ferenc Kornfeld wurde am 11.April 1924 in Dunaszerdahely in der Tschechoslowakei als Sohn von Ármin und Gitl Kornfeld, einer jüdischen ungarischstämmigen Familie, geboren. Im Jahr 1944 wurde er in ein österreichisches Lager deportiert. Seine Eltern wurden im Vernichtungslager Auschwitz ermordet. Im Spätherbst 1944 wurde er mit vielen weiteren ungarischen Juden nach Buchenwald gebracht. Zunächst als Arbeitssklave im HASAG-Lager Schlieben eingesetzt, gelangte er schließlich am 17.Februar 1945 nach Flößberg, wo er bis zur Evakuierung des Lagers verblieb. Er überlebte die mörderische mehrwöchige Überführung nach Mauthausen, wo er die Befreiung des Lagers am 4.Mai 1945 miterlebte.
Nach dem Krieg kehrte Ferenc Kornfeld nach Dunaszerdahely zurück. Bereits vor der Deportation hatte er sich mit Rozalia Weiss verlobt. Auch sie war 1944 deportiert worden und überlebte wie durch ein Wunder Auschwitz, Birkenau, Dachau, Bergen-Belsen. Nach dem Krieg heirateten beide. Zwei Kinder gingen aus der Ehe hervor.
Da die im Internet veröffentlichte Biographie und die Memoiren von Ferenc Kornfeld auf Ungarisch gehalten sind, war es uns lange Zeit nicht möglich, mehr zur Lebensgeschichte von Ferenc Kornfeld zu erfahren. Erst mit Hilfe von Stephen P. Casey, zu dem wir nach wie vor sehr guten Kontakt haben, konnten wir mehr über Ferenc Kornfeld erfahren. Stephen Casey gelang es auch, Kontakt zu Tibor Kornfeld, dem Sohn von Ferenc Kornfeld, herzustellen.
Zur Erinnerung an Ferenc Kornfeld möchten wir an dieser Stelle seinen Bericht über seinen Aufenthalt in Buchenwald - Schlieben - Flößberg - Mauthausen zugänglich machen. Der Bericht ist in ungarischer Sprache und der Internetseite www.centropa.hu entnommen. Diese Seite versammelt jüdische Lebensläufe in Europa und bewahrt sie damit vor dem Vergessen. Stephen P. Casey arbeitet an einer englischen Übersetzung der Memoiren. Wir werden sie später an dieser Stelle veröffentlichen.
Ferenc Kornfeld in Buchenwald-Schlieben-Flössberg-Mauthausen
"November hetedikén vittek el bennünket. Mentünk Gyorbol egész Ausztriáig, egy kis faluba. Ott vagoníroztak be bennünket, normális, rendes személykocsikba. Ausztriában a magyar katonák átadtak minket a német katonáknak. Akadt olyan német katona, aki beadott nekünk egy egész német kenyeret, négyszögleteset. Mint a tégla, olyan volt. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent, azt hittük, hogy ez a koszt, amit adnak nekünk. Amúgy nem adtak semmi kosztot, ugyan mindenkivel volt ennivaló. Konzervek, kenyerünk is volt. Nekem is volt kenyérzsákom. Éhezni nem éheztünk akkor. Vittek bennünket egész Buchenwaldig. Pár napig tartott az út, de a vonat nem állt meg sehol. Amikor odajutottunk a koncentrációs tábor elé, egy felirat tunt a szemünkbe: "Arbeit macht frei". Felsorakoztattak bennünket egy nagy téren, aminek a végében egy épület állt. Az emberek csíkos ruhában járkáltak. Kérdezgették németül, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Odajött egy magyarul beszélo férfi csíkos ruhában, s odakiabálta: "Egyetek meg mindent, ha van ennivalótok, mert mindent elvesznek toletek! Semmit se hagyjatok meg! Mindent egyetek meg!" Mi még nem tudtuk, hogy miért. Akkor ennek az embernek adtam a kenyérzsákomból két vagy három darab félkilós húskonzervet. Benne volt a briftasnim, abban az utolsó fényképek, amiket hazulról vittem. A szüleim, a sógorom, a novérem és az én fényképem meg a szájharmonikám. Letettem a földre a kenyérzsákot, és odaszóltam neki: húskonzervek, egye meg! Nekem csak a briftasnit, a szájharmonikát és a kenyérzsákot adja vissza. Aztán bevittek bennünket egy helyiségbe, ahol az elso dolog volt, hogy mindenkinek pucérra kellett vetkoznie. Felállítottak minket alacsony padokra, jöttek a férfiak nyírógépekkel, és mindenhol lenyírtak. Hónaljak alatt, hason, mindenhol, ahol szorzet volt. A fejeket is. Utána jött egy másik férfi, aki kannában hozott egy festopemzlit, amivel az egész testet összevissza kente. Az a szer úgy csípett! Aztán mondták, hogy ez a fertotleníto. Jó kondícióban voltam, százhat kilót nyomtam. Lenyírtak bennünket, és akkor vittek tussolni. Jó meleg fürdo volt. Gondoltuk, ez már jó. Akkor továbbindítottak. Hiába tiltakoztunk, hogy a ruháink ottmaradtak. Nem kell visszamenni, mondogatták, indulás tovább. Egy másik helyiségben mindenkinek a kezébe nyomtak egy csomagot. Abban csíkos ruha, egy ing, egy pulcsiszeruség rejtozött, azzal a felirattal, hogy "KLB", nagy betukkel. "KONCENTRAZIONSLAGER BUCHENWALD". Innen is továbbmentünk. Megkezdodött a névsorolvasás. Bediktáltuk a személyi adatokat, nevet, mikor születtem. "Mostantól fogva a neved nem Kornfeld Ferenc, hanem 87795! Ezt tanuld meg jól németül is, tanuld meg szlovákul is, magyarul is. Mert jelentkezned kell majd, ha ezt a számot hallod."
Ezt minden nyelven elmondták. Akik a névsort írták össze, ok mondták nekünk, szintén foglyok voltak, de már régebben itt éltek. Egy sátortáborba vittek, ahol csoportokba osztottak bennünket. Úgy, ahogy számok szerint érkeztünk. Mi csupa barátok voltunk. Ötvenketten mentünk [duna]szerdahelyiek, így abban a csoportban ötvenketten voltunk [duna]szerdahelyiek. Majdnem mind húsz évesek voltunk, majdnem mind együtt jártunk iskolába. Ismertük egymást, barátok voltunk. Igyekeztünk együtt maradni mindig. Ott tényleg még a nevünket is elvesztettük. Mindenünket elvették. Egyszer csak látom, hogy jön ez a csíkos ruhás fiatalember, de már én is csíkos ruhás voltam, engem is lekopaszítottak. Nem ismert meg engem. Csak kiabálta, hogy ki volt az, aki ott azt a kis kenyérzsákot letette a földre. És közben mutogatta azt a kenyérzsákot. Mondtam neki, hogy én voltam az. Kérdezte, hogy mi volt a zsákban, én meg elmondtam neki. Odaadta, mert tudta, hogy az enyém. Benne volt a szájharmonikám, benne volt a briftasni, a szüleim képe.
Akkor már úgy volt, hogy a rablógyilkosok, az úgynevezett blockältesterek [kb. "rangidosek"] is a koncentrációs táborokba kerültek. Ezek voltak a "fonökök". Mivel rablógyilkosok voltak, ok fekete jelet viseltek. A kápók ütöttek-vertek mindenkit. Buchenwaldban nem maradtam hosszú ideig, onnan továbbvittek. Arbeit macht frei, elmagyarázták, hogy elvisznek bennünket olyan helyre, ahol dolgozni kell, de szabadabbak leszünk. Elvittek bennünket Schliebenbe [Buchenwald egyik altábora volt itt, a HASAG gyár mellett. A lipcsei HASAG vállalat (Hugo Schneider Aktiengesellschaft-Metalwarenfabrik) az I. G. Farben és a Hermann Göring Muvek után a harmadik legnagyobb, kényszermunkásokat alkalmazó német gyárhálózat volt. 1944-ig négy tábort üzemeltetett Czestochowában, majd 1944 nyarától munkatáborokat állítottak fel minden németországi HASAG gyár mellett. A munkatáborok a buchenwaldi koncentrációs tábor melléktáborai voltak. A HASAG gyárakban foleg noi kényszermunkások dolgoztak. - A szerk.]. Schlieben Németországban volt, páncélöklöket gyártottak ott. A gyárépület az erdoben állt. A város másik felében pedig az úgynevezett "gieserei", óriási nagy katlanokba gyúlékony robbanóanyagot öntöttek, ezt fozték vagy mit csináltak vele, és betöltötték a fejekbe. Mi állítottuk össze ezeket a páncélöklöket. A hosszúságuk körülbelül egy méter húsz volt, és három részbol álltak. A páncélököllel vállból lottek. Schliebenben különbözo nemzetiségu foglyok dolgoztak. A szám alá mindenki egy háromszöget is kapott, mely szerint megállapíthattuk, hogy ki hová tartozik. Ha a háromszög piros volt, azt jelentette, hogy az illeto kommunista, ezért került oda. Ha fekete volt, akkor az rablógyilkos, ha lila, akkor már tudtuk, hogy az az ember valami vallási szekta tagja, aki nem akart harcolni. Nem is tudom, hogy a zöld mit jelentett [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdobetu jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, T = cseh). A háromszögek maguk különbözo színuek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték; zöld háromszöget a profi bunözok viseltek, rózsaszínut a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínu (lilaszínut) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színut a az ún. "aszociálisok" (csavargók, leszbikusok, prostitutáltak) és a cigányok; kéket az emigránsok; és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. - A szerk.]. Persze aki sárga volt, az csak zsidó lehetett. Én próbáltam szóba elegyedni néhánnyal. Németül jól beszéltem. A csehekkel nagyon gyorsan kapcsolatot teremtettünk, de a lengyelekkel kevésbé. A giesereiban, ahol ezt a robbanóanyagot öntötték, majdnem mind lengyel volt. Az egyik éjszaka a lengyelek felrobbantották ezt a giesereit. Óriási nagy tartályokban tárolták ezt a gyúlékony anyagot. Olyan robbanás volt - mi szerencsére akkor nem voltunk munkában, bent voltunk a lágerban -, hogy még oda is röpködtek be a futotestek. Nem tudtunk tovább dolgozni. A németek eloször elkezdtek kínozgatni bennünket, majd mindenféle értelmetlen munkát végeztettek velünk, csak azért, hogy elfoglaljanak bennünket. Például összehordattak körülbelül tízezer darab csövet, beleraktuk ládákba, elvitették máshová, és ott kirakatták. Hajtottak bennünket. Ütni, verni láttam Schliebenben is. Azt azonban nem, hogy lelottek volna valakit.
Én is voltam vorarbeiter [elomunkás] egy idoben. Még Schliebenbol megszökött három ember. Egy magyar, egy cseh, a harmadikat már nem tudom. Elkapták és visszahozták oket. Akkoriban még jó kondícióban voltam, kiszúrtak a németek, mondván, én leszek a kápója ennek a három embernek. Bent a lágerban kellett dolgozniuk, fát vágni a konyha részére. Megörültem, hogy kapok egy kápó karszalagot, most már én is dupla kaját fogok kapni. Ez volt a lényeg, semmi más. Csakhogy a kápók mindegyikének volt egy jó vastag botja. Állandóan ordítoztak, hol ezt vágták fejbe, hol annak ütöttek a nyakára, ütötték-verték a népet. Különösen akkor tett ki magáért a kápó, ha közeledett egy német. Amikor megtudtam, hogy kápó leszek, tudtam, hogy nekem is kell bot. Reggel mindenki kiment dolgozni, én meg ezzel a hárommal mentem fát vágni. Mondtam nekik, hogy kezdjenek neki a favágásnak. Fogjál neki te, mondták, ok bizony nem fognak dolgozni. Mondtam nekik, hogy fát kell vágni, azért vagyunk itt. Felemeltem a botot. Abban a pillanatban az a három pali, mindegyiknél fejsze, egyenesen jött felém, hogy ok inkább engem vágnak szét. Úgy beszartam, az életben talán még nem voltam annyira megijedve. Könyörögtem nekik, erre mondták, hogy csináljam én, vágjak én fát. Nekifogtam, izzadtam, mint a ló. Jó kondícióban voltam, vágtam a fát, furészeltem, aprót vagdaltam. Ok meg ültek, nézték, rajtam röhögtek. Még kommentálták is, jól vagy rosszul csinálom-e. Este jöttek a németek átvenni a munkát, amit ezek hárman végeztek. Kevésnek tunt nekik, én meg hülyére dolgoztam magam. Akkor nagyon megvertek a németek, hogy milyen kápó vagyok. Minek van nekem az a bot? Verjem oket, akkor fognak dolgozni. Nem mondhattam, hogy ok fejszével jöttek felém. Be voltam szarva. Másnap megint kimentünk fát vágni. Könyörögtem nekik. "Istenem, láttátok, milyen verést kaptam! Azt akarjátok, hogy engem csapjanak agyon? Hát segítsetek valamit! Én is vágom, én is segítek!" Másnap már mind a négyen dolgoztunk. Ok is dolgoztak, estére már minden rendben volt, mert eleget vágtunk. Ez a többiektol távol történt, senki nem jött minket ellenorizni napközben. Amúgy a beígért dupla adagot megkaptam levesbol is, fozelékbol is, a fekete vízbol is. Kenyérbol nem kaptam többet. Kenyérbol mindig egyformán kaptam.
1944 szilveszterét Schliebenben éltük át. Boldogok voltunk, hogy karácsonyra hazaengedték a szakácsokat, és mi majd jó hideg kaját kapunk, szalámit meg ilyesmit. Francot! Két napig nem kaptunk semmit, és dolgoztunk éjjel, nappal. Újévkor ugyanez volt a helyzet. A szakácsokat hazaengedték, mi meg dolgoztunk éjjel, nappal. Úgy, hogy ki sem engedtek bennünket. Az orséget is lecsökkentették.
Egyszer csak minden elorejelzés nélkül, az egyik délután összeszedtek bennünket, bevagoníroztak nyitott tehervagonokba. Letakartak ponyvával, és valahová elszállítottak bennünket. Ez már a hegyekben volt, hidegek voltak, majd megfagytunk. Floessbergbe szállítottak minket [Szintén Buchenwald altábora volt, és itt is a HASAG-nak volt érdekeltsége. - A szerk.]. A láger körül drótkerítést húztak. A sarkaiban és a közepén ortornyok álltak. A világítás befelé irányult. A drótkerítésbe villanyáramot vezettek. Bent a lágerban csak egy üres pusztaság, semmi más nem várt minket. Oda behajtottak, és csoportokba állítottak. Ilyen szakasz, olyan szakasz. A németek barakkjai a táboron kívül álltak. Nekünk ott bent semmi. És akkor elkezdtük ásni az alapokat azoknak a barakkoknak, amelyekben majd lakni fogunk. Az elso három napon az alapokat ástuk, csákányoztunk, lapátoltunk, mindent. Este appel. Ha kisgyerekek potyogtak az égbol, az appelt akkor is megtartották. Az appelon mindig megszámoltak bennünket. Amint megszámoltak, mehettünk "haza". A haza azt jelentette, hogy mindenki oda ment, ahol ásta az alapokat. Belebújtunk a kiásott lyukba. Összebújtunk, a testünkkel melegítettük egymást. Közben havazott, fújt a szél. A legborzasztóbb akkor volt, amikor jégeso esett. Nekünk csak az a gödör volt, semmi más. Vigyáztunk egymásra. Aki a szélén volt, azt egy bizonyos ido után mindig behívtuk a csoport közepére. A szélso így beljebb jött, aztán egy ido után újra kikerült a szélére. Szóval ez borzasztó volt. Másnap így mentünk dolgozni. Reggel négy órakor már fütyültek, szirénáztak.
Ennivalót kint kaptuk munka közben, reggel. Eleinte úgy volt, hogy négyen kaptunk egy kilós kenyeret. Elosztottuk, mindenkinek huszonöt deka. Egy "csajkába" fekete vizet öntöttek kávé helyett. Délben eleinte marharépalevest ettünk. Ameddig Schliebenben voltunk, addig egy kis bors is érzodött a levesben, egy kicsit surubb is volt. Floessbergben már nem. Itt már csak répából fozték a levest. Nagy néha valami rizsszeru vagy kukorica, egy kanál fozelék is került. Mit tudom én, hogy mi volt az. De hát boldogok voltunk, hogy enni kaptunk. Este, amikor vége lett a munkának, megint csak fekete meleg vizet ittunk. A huszonöt deka kenyér a napi fejadag volt, saját magunknak kellett beosztanunk, reggelire, ebédre, vacsorára. A vorarbeiterek és a kápók dupla adagot kaptak mindenbol. A legelején a táborban és a táboron kívül latrinákat építtettek. Lehetett menni a latrinára, csak éppen nem szabadott sokáig ott tartózkodni. Ezek a marha vorarbeiterek állandóan figyelték.
Amikor Floessbergbe kerültünk, kápó karszalagom volt, de nem volt csoportom. Minden kápónak össze kellett szednie az embereit, én pedig ott álltam ember nélkül. Mutogattam a [duna]szerdahelyi srácoknak, és egybol összefutott valami harminchat haver. Mondtam, hogy ez az én csapatom. Nekem kellett sorba állítani oket, megszámlálni stb. Miután felépítettük ezeket a barakkokat, kisült, hogy a németek Floessbergben éppen olyan gyárat akarnak építeni, mint amilyen Schliebenben volt. Ez a harminchat ember lett a "waldkommando", mi készítettük elo a terepet. Amikor megérkeztek a vagonok, mi raktuk ki oket. Közben a németek vigyáztak ránk. Motorkerékpárral jártak, mikor jöttek, messzirol berregtek, dübörögtek. Odaértek, kijelentették, "machts' weiter", mi meg csináltuk weiter. Közben meg elmentek sörözni. Nekünk sem kellett több. Észrevettük, hogy nincs körülöttünk német, hát leálltunk. Elkezdtünk beszélgetni, hogy kinek mit fog fozni a mamája, ha egyszer hazamegyünk. Csak az ennivalón járt az eszünk. Az egyik elmesélte, hogy milyen finom pörköltet tud fozni az anyukája, a másik, hogy az o anyukája diós halat fog fozni, ábrándoztunk a sóletról, sült tésztákról. Beszélgettünk, és közben nem vettük észre, hogy a német láger parancsnoka, aki lóháton járt, odaért hozzánk. A kör közepén álltam, mert én voltam a kápó. Mindenki letámaszkodott, és úgy beszélgettünk. Leszakította a kápó karszalagot, és istenes verést kaptam. Befejezodött a kápó pályafutásom. A csapatot rögtön beküldte a lágerba. Lóról kísért bennünket be, nehogy valaki is elmenjen. Vonultunk egyenesen a lágerba, az appelplatzra. Engem elore küldött, a szakasz elé, körülbelül harminc méterre. Már késo délután volt, sötétedett. A többi század és a szakasz felsorakozni készült. Jeges, esos nap volt. Nem kívánom senkinek. Kiszúrt két olyan "fogdmeg" lengyel gyereket, kápókat, hogy ezek üssenek. Jöttek is azokkal a durungokkal, élvezte az a kurva német. Ütöttek, vertek, ahol értek. Akkor sérült meg a hátgerincem. Borzalmasan összevertek. Ott kellett maradni térdelve. Emlékszem, hogy mindig a kezemre támaszkodtam, annyira fájt. Nem tudtam kiegyenesedni. És mindig fel kellett emelnem a kezem. Aztán megint vertek. Aztán amikor már agyonvertek, térdelni kellett, másnap reggelig ott térdeltem. Rám fagyott a ruha a jégesotol. Másnap reggel, amikor megparancsolták, hogy álljak fel, nem tudtam felemelkedni. Ketten elemeltek fel, nem tudtam állni, nem tudtam kiegyenesedni. Felemeltek, és bevittek a revierbe. Reviernek hívták a kórházat. Amikor bekerültem a revierre, lefektettek egy asztalra, és eroltették a lábamat, hogy egyenesedjen ki. Három orvos vett körül, akik éppúgy foglyok voltak, mint mi. Az egyik közülük magyar, a másik cseh, a harmadik lengyel volt. A magyart Elfer Gyurinak hívták. A háború után Pesten, a Szent Erzsébet kórházban dolgozott mint foorvos. A csehet Jirí Urbannak hívták. Nem tudom, hogy mi lett vele. A lengyel nevére nem emlékszem. Ok hárman próbálgatták kiegyenesíteni a lábamat. Hol az egyik, hol a másik szólt hozzám valamit. Én mindegyiknek a saját nyelvén válaszoltam, de megértettem, hogy nekem mozdulatlanul kell feküdnöm. Több napig ott tartottak. Mindig valamelyikük megetetett, s közben beszélgettünk. Gyógyszer nem volt, nem kaptam semmi gyógyszert. Elfer Gyuri jól beszélt angolul, a cseh nagyon jól beszélt németül, a lengyel pedig franciául. Egymás között ezek hárman nem tudtak beszélni. Egyszer csak Elfer Gyuri mondja nekem, hogy tolmácsoljak nekik. Ott ragadtam bent a kórházban, mert én mindegyikükkel tudtam beszélni. Lényegében ez mentette meg az életemet. Ha a németek újra kivittek volna munkába, biztosan kikészültem volna. Már így is borzasztóan kezdtem tönkremenni. Nem kaptam dupla kaját.
A kórházban volt egy kisfiú, Gyurika. Újpesti gyerek volt. Nagyon vékony kiskölyök volt, hosszú zsidó gyerek, száznyolcvan centiméter magas. Megtudtuk, hogy csak tizenhárom éves. Kérdeztük is tole, hogy hogy került oda. A mamájával együtt hozták be a lágerba. Azt mondta neki a mamája, hogy ha megkérdik tole, hogy hány éves, akkor mondja azt, hogy tizenhat. Ez mentette meg az életét, mert a férfiak közé sorolták be. Gyerekes dolgokat kérdezett: "Mondd, Feri, ha hazamegyek, a kiskutyánk még meglesz? A macskánk. Én úgy szerettem a kismacskánkat. Mindig a szomszédba szokott átmenni. A kismacskánk is biztos otthon lesz. Anyukám az már biztos otthon lesz, mire én hazaérek." Borzasztóan szerettük azt a gyereket, az egész társaság. Gyurika megbetegedett ödémában. Gyógyszerünk nem volt, csak egy görbe olló, skalpel, géz és szike. Ez volt az összes "gyógyszer". A Gyurikának a segge dagadt meg. Azt mondta nekem az Elfer Gyuri: "Te, Feri, fogd a gyereknek a kezét! Magyarázd el neki, hogy nekem is éppen ekkora fiam van, ezért nekem éppúgy fáj operálni, mint neki. Ne kiabáljon, mert nekünk is fájni fog. Bírja ki, mert csak úgy tudunk rajta segíteni. Megpróbáljuk ot megoperálni." Lefektették Gyurikát, megfogtam a kezét, és elmagyaráztam neki. Az Elfer a skalpellal egy vágást húzott. Nyomkodta oldalról a sebet, de semmi. Jirí Urban felkapta az ollót, ami ott volt mellette, és csinált egy jó nagy vágást a gyerek seggén. Belenyúlt a sebbe, csak akkor folyt ki belole a genny. Ez a gyerek végigszenvedte az operációt. Egy hangot nem adott ki. Életemben nem felejtem el. Mit kínlódott, összerágta a kezemet, de egy hangos szót nem ejtett. Utána még egypár napig etetgettem Gyurit.
Közben hallottuk, hogy közeledik a front. Hallottuk a bombázásokat, az állandó dübörgést, repülok jártak felettünk oda-vissza. Floessbergben felépítettük a páncélökölgyárat. Amikor végeztünk a különbözo kinti munkákkal, akkor mindenki visszatért a lágerba. Pontosan beosztottak mindenkit, hogy ki hol fog dolgozni a gyárban. Megszuntünk mint waldkommando, és összeállító csoport, ill. tölto csoport lettünk. Elérkezett 1945. április tizenharmadika, ez egy különleges nap volt, nagyon belevésodött az agyamba. Aznap éjjel az amerikaiak szétbombázták a gyárat, de a lágerra nem esett egy bomba sem. Ilyen pontos értesüléseik voltak. Befejeztük a munkánkat azzal, hogy másnap megyünk a gyárba, de abból nem maradt semmi. Ezért továbbvittek bennünket. Floessbergbol marhavagonokban utaztunk, hetven-nyolcvan ember szorongott egy vagonban. Mielott bezártak volna, a németek kristálycukrot szórtak a markunkba. A csíkos zubbonyon két zseb volt, abba szórtam a cukrot. Ami a tenyeremre tapadt, azt lenyalogattam. Keresztülutaztuk Ausztriát, Csehországot. Láttam a cseh állomások feliratait, emlékszem az osztrák állomások felirataira is. Fel- és alá szállítottak bennünket. Valószínuleg nem tudtak velünk mit kezdeni, mert közeledett a háború vége. A többiek habzsolták a cukrot, én nem. Én csak megnyálaztam az ujjamat, benyúltam a zsebembe, aztán nyalogattam.
Így vittek bennünket tizenhat napig. Néha kinyitották az ajtót, és akkor kitehettük a halottakat a vagonból. Kiugrottunk, befeküdtünk a hóba, zabáltuk a havat. Ha akadt egy kis pocsolya, akkor hasra feküdtünk, és ittunk a pocsolyából. Egész ido alatt sem enni, sem inni nem kaptunk. Eleinte azt csináltuk, hogy ha meghalt valaki a vagonban, a hullát hátraadtuk, és ott felstószoltuk. Késobb rájöttünk, hogy alulról borzasztóan húz a vagon. Aztán már nem adogattuk hátra a hullákat, mindig úgy fektettük oket, hogy takarják a réseket a padlón. Aztán egyre több lett a hulla, nem kellett rést keresni. A vagon egész alja le volt takarva halottakkal. Rajtuk ültünk és feküdtünk. Már nem húzott annyira alulról, a halottakon aludtunk. Enni nem kellett, mert nem volt mit. Így érkeztünk meg április huszonkilencedikén Mauthausenba. Ötvenketten indultunk el mi, [duna]szerdahelyiek. Hárman érkeztünk meg: Grünfeld Simi, König Marci és én. Mi, Simivel jobb állapotban voltunk. Közrevettük a Marcit, és segítettük. Láttuk Mauthausenban lent az állomáson, hogy fent, a dombon ott áll a láger. Öt kilométert kellett oda gyalogolni. Szegény Marcit cipeltük magunkkal. Folyton azt hajtogatta, hogy o már nem bírja. "Gyerekek, csak addig hagyjatok leülni, amíg elmegy mellettem a sor." Még nem mondtam, de Mauthausenba körülbelül kétszázan érkeztünk meg. Több mint ezerkétszázan indultunk Floessbergbol. Az összes vagyonunk egy kanál volt, melynek a végét kovel addig ütögettük, amíg olyan nem lett, mint a kés. Egy döglött ló feküdt az árok szélén. Azt mondta Simi: "Várjál, Feri, valamit hozok, addig fogd a Marcit." Én fogtam a Marcit, lassan lépkedtünk, úgy, ahogy ment a sor. A lónak a patájában van egy háromszög, amit a kovácsok mindig kivágnak. A Simi azt kivágta. Olyan volt, mint a rágógumi. Egy darabot levágott nekem, magának, Marcinak is egy darabot. Rágcsálni. Addig, amíg feljutunk a lágerig, legyen valami a szájunkban. Marci könyörgött: "Engedjetek addig leülni, amíg elmegy a sor!" Nem bírtuk már cipelni a Simivel. Mondtuk neki: "Marci, ígérd meg, amikor már a vége felé lesz a sor, akkor felállsz, és jössz." "Jövök utánatok, jövök!", mondta Marci, és leült. Láttuk, hogy négykézláb ereszkedett, fel akart állni. Egy tizennégy éves német SS, csak srác volt, agyonlotte. Tolünk olyan negyven méterre lehetett. "Los, geht´s weiter!" (Gyerünk, gyerünk tovább!), csak ennyit mondott.
Megérkeztünk a lágerba. Az elso dolgunk az volt, hogy megkérdeztük, muködik-e a krematórium. Azt mondták, hogy már nem. Az egy megnyugvás volt, talán nem égetnek el bennünket. Akkor már mindent tudtunk. Borzasztóan megtetvesedtünk, annyi tetunk volt, hogy ha az ember a hóna alá nyúlt, akkor egy marék tetut vett ki. A hasán tetu, mindenhol csak tetu. Az egyetlen kívánságunk az volt, hogy egyszer megszabaduljunk ezektol a tetuktol. Látták, hogy milyen tetvesek vagyunk, bevittek bennünket egy tussolóba. Nem voltunk biztosak benne, hogy víz fog jönni vagy gáz.
Fertotlenítettek, lenyírtak. A jó tussolás, meleg fürdo után egyszer csak kiküldtek a jó félméteres hóba. Úgy, ahogy voltunk, mezítláb, mezítelenül. Legyalogolni két kilométert, egy sátortáborba. A kétszáz legyengült ember bele a hóba, és két kilométert gyalogolni. Ott már várt az újabb gyötrelem. A táborban fa kádak álltak, olyan nagyok, mint egy szoba. Tele vízzel. A németek feltörték rajta a jeget, és még abba is belenyomtak bennünket, mert még mindig tetvesek voltunk. Ok aztán nem engedik be a sátorba a tetut, mert akkor mindenki megtetvesedik. Csak azután engedtek be a sátorba. Négyen feküdtünk egy priccsen. Ha valaki meg akart fordulni, akkor mind a négynek meg kellett fordulnia. Én Grünfeld Simivel feküdtem. Egy alkalommal ellenorizték, hogy ki él. Rólam megállapították, hogy már nem élek. Kivittek, kidobtak a "szemétbe", azok közé, akiket aztán felstószoltak, akárcsak az ölfát. Simi kijött utánam. Hallgatta, hogy dobban-e a szívem. Elkezdett kiabálni, hogy ez még él, él! Visszacipelt a priccsre. Magamhoz tértem. Ha nincs Simi, akkor nem vagyok ma itt. Amikor már kicsit tudtunk mozogni, persze mezítláb, meztelenül voltunk, pokrócot vetettünk a vállunkra, és kimentünk a sátor elé. A sátortól két méterre már a szöges drót húzódott. El voltunk választva egy másik sátortábortól, de nem tudtuk, hogy kik a lakói. Nok voltak ott. Az egyikük odajött a dróthoz, és kérdezte, hogy hová valósiak vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Megkérdeztem tole: "Nincsenek köztetek szerdahelyiek? Mi szerdahelyiek vagyunk." "De milyen Szerdahely?", kérdezte a no. "Hát Dunaszerdahely." Elkezdett kiáltozni, hogy [duna]szerdahelyiek, [duna]szerdahelyiek, egyszer csak elojött a három Rimstein leány. Ott álltunk a Simivel ketten pokrócban. A három leányka szétfutott. Hoztak nekünk csokoládét, ki tudja, honnan, hosszú gatyákat, felso részt. Átdobták nekünk a kerítésen, hogy vegyük fel. Akkor aztán már nem voltunk mezítelenül.
Ott már a németek nem számítottak. Vártuk a háború végét. Ez már május elején volt. Elseje, másodika lehetett, amikor észhez tértem, és ki tudtam menni. Hetedikén már felszabadultunk. Egyszer csak reggel felébredtünk, és valaki kiabálni kezdett: "Nézzétek, az ortoronyban nincsenek emberek!!" Kinéztünk, és tényleg nem voltak, pedig a németek mindig ott álltak géppuskával. Felbomlott a rend, csak lodörögtünk a sátrak között. Egyszer csak látjuk, hogy dzsipek jönnek fel a szerpentinen. Egy marha nagy néger ül az egyik dzsip elején. Nekiment a láger ajtajának, benyomta az ajtót, és angolul kezdett kiabálni: "Szabadok vagytok!" Aztán egymás után jöttek. A sok fényképész, katona, mind fényképeztek. A mi sátrunk elott egy ilyen ölfasort raktak a halottakból, egy fiatal leányka lógott ki deréktol kifelé. Nagyon sokan fényképezték, és mi meg bogtünk. Az amerikai katonák, akik fényképezték, mind bogött. Mind. Mert hát az borzasztó látvány volt.
Ott találkoztam Elfer Gyurival is. Ja és Gyurika. Amikor mi elkerültünk Floessbergbol, még láttam Gyurikát, hogy beszállt a vagonba. Láttam, hogy nagyon nehezen mozog, úgy emelték be ot. Azt is láttam, hogy odatartotta a kezét szegény gyerek, amikor a cukrot osztogatták. Végigszenvedte a tizenhat napos utazást, amikor csak vittek bennünket kaja nélkül. Amikor megérkeztünk Mauthausenba, és sorba állítottak, Gyurika ment, sántított, ami nem csoda, akkora vágással a fenekén. Agyonlotték ott, helyben! Ott, az állomáson. A vagon elott. Ezek voltak azok a borzalmas élmények, amiket az ember átélt. Ez beleivódott az ember lelkébe, ettol nem lehet szabadulni. Ahhoz évek kellenek, hogy az ember mindent elmondhasson arról, ami akkor történt.
top home